Emily Levine író és humorista, a 100 legnépszerűbb TED-előadó egyike. Sokan ismerhetik már karakteres stílusáról, melyben őszinte, filozofikus mélységű gondolatait könnyed, mégis ironikus viccekkel támasztja alá. Mostani előadásában azt fejtegeti, hogy hogyan érdemes tekinteni saját magunkra és a világunkra.

„Mivel nem tudjuk, hogy hogyan néz ki az univerzum, ezért inkább a saját külsőnkkel törődünk” – mondja ez az idős hölgy keserédes vidámsággal. Ahogy meséli, ő maga lepődött meg a leginkább, amikor a saját testén kezdett el változásokat észlelni. Mintha a fejét, a kezét és a lábát megnagyobbodni látta volna. Mint kiderült, nem tévedett, a testi változásokat egy agyi tumor okozta. Mihez kezdhet az ember, ha a világ két legfélelmetesebb szavával szembesítik: „rákja van”?  Levine megelégelte a betegek passzív szerepét, és  ezzel egy időben azt vette észre, hogy a betegsége hatására születtek meg az eddigi legnagyobb gondolatai. Nyitottá vált a tudományok iránt, és egy fizikussal való beszélgetés során úgy érezte, hogy végre megértette, mi a baj a világunkkal.

Emberként hajlamosak vagyunk a dolgokat fekete-fehérnek látni. Szívesen állítunk fel ellentétpárokat, melyek egyik felét „jónak”, helyes választásnak, a másik felét „rossznak”, nem kívánatosnak, idegennek címkézzük fel. Ugyanebbe a hibába estek korábban a fizikusok is, akik hosszú ideig azon vitatkoztak, hogy a fény vajon hullám vagy részecske lehet-e. A ma elfogadott nézet – a határozatlansági reláció elve – szerint egyszerre mindkettő lehetséges, és csupán a megfigyelőtől függ, hogy melyik lesz igaz. Ugyanez érvényes az emberi kapcsolatokra is: az ember nem önmagában ilyen vagy olyan, kizárólag mások szemüvegén keresztül, a többiekkel való interakciókban értelmezhető. Ezért hát nem kell két egymással ellentétbe állított szélsőség közül választanunk, hanem igyekeznünk kell megtalálni az egyensúlyt a kettő között.

Emily Levine zárógondolata is egy humoros anekdota, s szerinte ilyenek vagyunk mi, emberek is: Egy idős asszony és a lánya autóval mennek. A néni ül a volánnál, és váratlanul áthajt egy piros lámpán. A lánya már éppen figyelmeztetné, de mert nem szeretné azt éreztetni az anyjával, hogy már túl idős az autóvezetéshez, ezért inkább nem szól semmit. Ez a jelenet megismétlődik még egyszer, és még egyszer, mire a lány nagyon óvatosan megjegyzi: "anya, nem akarlak megbántani, de észrevetted, hogy áthajtottál a piroson?" Mire az anyja: "Jesszusom, én vezetek?"