Feldmár András pszichológus, pszichoterapeuta szakemberekkel, művészekkel és elszánt civilekkel arra keresi a választ, hogy hogyan tudnának a lélek és tudat sebeitől szenvedő emberek az orvos-beteg reláció kiszolgáltatottsága helyett élő, gyengéd, szeretetteli kapcsolatokból erőt merítve meggyógyulni és visszatalálni a hétköznapok boldogságába. Útkereső figyelme kiterjed olyan alternatív és tradicionális módszerekre, amelyeket különféle kultúrák és vallások gyógyítói, papjai, sámánjai használtak és használnak ma is.

Feldmár András előadásában történeteket mesél, melyeknek fontos tanulsága, hogy a játékot, játékosságot, a gyermeki önfeledtséget megsérteni, elrontani nem szabad, mert örökre mély nyomot hagy a gyermeki lélekben. Ha szégyenbe esnek a gyerekek, akkor elvesztik a józanságra való képességüket. Ezért fontos, hogy senkit ne taszítsanak ilyen megalázó helyzetbe.

Arról mesél, hogy Kanadában az egyik páciense egy régi törzs tagja, akinek már az ősei is fafaragók voltak. - "A fia 5 éves, és egy totem oszlopot faragnak éppen. Amikor meglátogatom őket a gyerek éles szerszámmal faragta, vágta az oszlopot. Mikor megkérdeztem az apát, hogy nem fél-e, hogy a gyereke elvágja a kezét, akkor azt felelte: félek, de bízok benne. Bízok benne, hogy csak esetleg felsérti a kezét, ha pedig mégis baj történne közel van a kórház. Nem fosztotta meg a gyermeket a tapasztalástól, semmiképpen nem hozta zavarba, hogy nehogy rossz élményként élje meg és ezáltal örökre elforduljon attól a mesterségtől, amit apja, nagyapja, dédapja is űzött. "